Február 29. Egy dátum, amely csak négyévente szerepel a naptárakban. Egy nap, amikor földünk ötmillió lakója ünnepli a születésnapját.
Hogyan és miért alakult ki a szökőév? Milyen legendák és hagyományok kötődnek február utolsó napjához?
Egykor márciusban indult az év. A legkorábbi római naptár a tavaszi munkák kezdetével, márciussal kezdődött, és csak tíz holdhónapos volt. Mivel a hideg téli hónapokban úgysem lehetett mezőgazdasági munkát végezni, azzal az időszakkal egyszerűen nem foglalkoztak. Vagyis a római naptár tíz hónapból és egy igen kevéssé meghatározott téli időszakból állt. Ez utóbbi változó hossza miatt a naptár ritkán mutatott egyezést a szoláris évvel.
A szoláris, vagyis a napév a Föld Nap körüli keringési ideje, két tavaszi napéjegyenlőség között eltelt idő: 365 nap, 5 óra, 48 perc, 46 másodperc. Ám a tíz holdhónapos, vagyis körülbelül 290 napos év nem volt alkalmas arra, hogy számontartsák a valós napévet. Végül beiktattak még két hónapot: a januárt és a februárt, amelyeket a római istenekről, Ianusról és Februariusról neveztek el. Az év kezdete március 15. volt, ezen a napon léptek hivatalba a legfőbb állami vezetők.
A tizenkét holdhónap viszont még mindig csak 354 napot tett ki, ezért a fennmaradó 11 nap felhalmozódott, emiatt bizonyos időközönként egy 13. hónapot kellett beiktatni a naptárba, amit eldugtak február két napja, 23. és 24. közé.
Vagyis a szökőévekben február 23. után következett egy rendkívüli hónap, majd 24-ével folytatódott a naptár. Ez az úgynevezett interkaláris hónap a Mercedonius nevet viselte.
Betoldásáról az adott évben szolgáló consulok – legfőbb állami hivatalnokok – döntöttek, akik ezt arra használták fel, hogy a saját érdekük szerint hosszabbítsák vagy rövidítsék az évet.
Julius Caesar, a szökőév atyja
Az időszámításban kialakult káoszban Julius Caesar igyekezett rendet rakni. Hogyan? Úgy, hogy a filozófus Szoszigenésszel és más tudósokkal együtt az egyiptomiak időszámítását vette alapul, ami a csillagászok megfigyelései szerint működött, és az elcsúszásokat öt vagy hat napból álló interkaláris hónappal igazították ki. Caesar ezt megreformálta: a csillagok figyelése helyett minden negyedik évben egy napot toldottak a naptárhoz. Az év napjait 365-ben szabta meg, minden negyedik év 366 napos „szökőév” lett, s az első év a hibák kiküszöbölése érdekében 445 napig tartott.
A római naptár maradt a keresztény Európa általános naptára az 1054-es nagy egyházszakadás után is, mind a katolikus, mind az ortodox területeken. A 16. századra azonban megfigyelték, hogy az évek ismét „elcsúsztak”, Caesar és tudósai mintegy 11 perccel túlbecsülték az év hosszát. Az eltérés a csillagászati évtől minden évben 11 perc volt, amelyek azonban az évszázadok során napokra szaporodtak fel. Ez egyre több problémát okozott a húsvét kiszámításánál.
Négyévente mindig? Nem egészen!
Több sikertelen próbálkozás után 1572-ben XIII. Gergely pápa bizottságot állított fel a naptárreform kidolgozására. Elrendelte, hogy október 4. csütörtök után október 15. péntek következzen, hogy ezáltal az eltérést kiküszöböljék.
Magyarországon 1587-ben kezdték alkalmazni a Gergely-naptárt: 1587. október 21. szombat után november 1. vasárnap következett, és ezzel szinkronba került a dátumhasználatunk a legtöbb európai országéval.
Mátyás „ugrása”
A szökőnap nem február 29., hanem 24. Ez azt jelenti, hogy szökőévekben február 24. üres a naptárban, és innentől a hónap végéig a névnapok eggyel eltolódnak. Ezt „Mátyás ugrásának” is nevezik, mivel február 24. Mátyás napja.
Amikor a nők is feltehetik a nagy kérdést
A legtöbb február 29-i hagyomány, illetve babona a szerelemmel és a házassággal kapcsolatos. Egyes helyeken ezt a napot az agglegények napjaként is emlegetik.
Egy ír legenda szerint az 5. században Kildare-i Szent Brigitta – miután meghallgatta egyedülálló nők panaszait, akiknek az udvarlói túl félénkek voltak ahhoz, hogy megkérjék a kezüket – arról panaszkodott Szent Patriknak, mennyire hátrányos, hogy a nők sosem kérhetik meg a férfiak kezét. Ezért Szent Patrik engedményként a nőknek a négyévenkénti február 29-ét jelölte ki erre a célra. A legenda pajzán továbbfűzése szerint Brigitta is megkérte Patrik kezét, de utóbbi nemet mondott. Hogy ne legyen ez az elutasítás annyira megalázó, jóvátételként arcon csókolta a lányt, és egy selyemruhát ajándékozott neki.
Erre a hagyományra vezették vissza, hogy az a férfi, aki visszautasította a kezét megkérő nőt, a hajadon adósa maradt, ezért például finom kesztyűt, bársonyköntöst vagy szőrmekabátot kellett neki vásárolnia. A 11. században élt Skóciai Margit királyné állítólag törvénybe foglalta, hogy a szökőévben férjet kérő nőknek piros alsószoknyát kell viselniük – ezzel jelezve férjszerző szándékukat –, és az elutasítás bírságot – csók vagy selyemruha – vont maga után. A Brit-szigetek legendáinak valóságtartalma persze megkérdőjelezhető.
forrás és kép: kepmas.hu